2017. aug. 19.

Rajzolt kosarak

Spontán vergődés egy világméretű pókhálón.
Dogma, megélhetés és üres lelkesedés dulakodik.
Mémháború a követhetővé vált kollektív tudatban.
Mi etetjük, ő befolyásol. Kölcsönösen irányított együttélés.

Itt! Ahol tényleg nincs se, tér se idő.
Kényelmes másolata a nagy halmaznak.
Hihetem, hogy létezem önmagam nélkül.
Összekapcsolt profilom nem érez fájdalmat.

Kampányzaj keveredik a tücsökciripelésbe
És nem jut eszembe annak az isteni rozénak a neve.
Rányomok, beírom, keresem, ámulok, eltűnök.
Valahol már várják, hogy dobáljak végre egy rajzolt kosárba.

Mit főzzek, mit vegyek, hova menjek, mit élvezzek?
Mit csinál, hogy néz ki, kivel van, mit gondol?
Mi történt, hol történt, hogy történt, megtörtént?
Megosszam, ne osszam, beszóljak, ne szóljak?
Pörgeted? Ki ez már? Emlékszel?
Újat és jobbat és többet és hozzad és kínából? Nem baj.
Kicsi lett? Másikat. Elszakadt? Kidobtad? Megetted? Megittad?
Tanfolyam online? Hm? Kamuzott? Összejött? Elmúlt?
Pornóztál? Olvastál? Lájkolták? Utálnak? Beszóltak? Követed?
Itt vagyok bazdmeg!
NE NÉZZ ÉLŐBEN HÁBORÚT!

Rajzolt kosarak között végtelen vonaglik egy virtuálissá varázsolt lány.
Társat keres minden bukott háromdés srác.
Az üres svédasztal semmi terítője ijesztően fénylik romló szemünkben.
GIFmadár csapkod egy apró csetablakban.





2017. júl. 21.

Kétélű és lassan ölő


Kétélű és lassan ölő egy csoportba jártak.
Kényszeresen kiabáltak s dogmákat zabáltak.
Telítődött gyomraikból az asztalra hánytak,
Mindezért meg tiszteletet s mester jelzőt vártak.

Kétélű az elmében élt, mókuskerék táncban,
"Intellektus" nevet kapott, e macsó kis világban.
Lassanölő testvérkéje az "Ego" nevet kapta,
Kettejük frigynászából meg született a "Blabla".

"Blabla" nem volt értelmes lény, bár sokszor annak látszott.
Behálózta, széles nyállal az emberi lápot.
Gyönyörködött önmagában másra se volt gondja,
Én meg csak az asztalt néztem.

Kinek van egy rongya?









2017. júl. 20.

Hastánc

Ez egy régebbi bejegyzésem átirata, amit piszkozatba tettem, de azóta annyian akarták újra olvasni, hogy engedtem a nyomásnak. Jellemző. Mit érdekel titeket a szépirodalom! :D Csak a sok mocsok kell mi? Na akkor tessék. Aki nem bírja az "indulatszavakat" az el se kezdje. Lehetetlen indulatok nélkül átadni, hogy mi folyik ebben a "szakmában"...is.

Jó ideje tartozom egy szűk szubkultúrába, amit hastáncnak hívnak.
Ilyen kibebaszott cirkuszt, ami itt van, azt nem tudjátok elképzelni. Szóval tényleg itt mindenki egytől egyig amatőr és a maximum amit elérhet, hogy sok tanítványa van és színvonalas produkciókat ad elő, legtöbbször azt is ingyen.
Na attól még, hogy amatőr műfaj a facebook profiljaik csak úgy hemzsegnek a koreográför, pörformör, ártiszt, denször sőt dájrektör (hát ez a kedvencem) kifejezésektől. Művészeti képzésben vettem részt így én ezeken röhögök de egyben sértőnek is tartom.
Visszatérve:
Alapvetően nem ismeri el senki a munkádat, mert mindenki vagy nem szereti vagy utálja vagy kifejezetten gyűlöli a másikat. S mi más dönthetne annak megítélésében, hogy szakmailag mennyire vagy toppon, mint az érzelmek? Az irigység például klassz tanácsadó vagy a sérelmek. Tisztelet a kivételnek.
A táncművészet egészében meg hát totál nem fogadják el ezt a seggrázást és ez nem csoda. Van ennek létjogosultsága és lehetne is belőle művészet, ha nem a külsőségek döntenének, meg az őszinteség létező fogalom volna. Ha létezne valamiféle szelekció. De az nincs. Táncolni akarsz? Oktatni is netán? Holnap kezdheted is hírdetni a tanfolyamodat. Senki nem fog megállítani. Ja hogy soha nem tanultál semmit ami ehhez szükséges? Üsse kő!


Mert teszem azt ha valakinek a technikai tudása nulla azaz nulla, de felvesz egy szép ruhát, amit egyébként lemásol egy külföldi szerinte-sztárról, attól még szar amit csinál. Nem jó a tartása, a technikája, nem alkot, hanem másol, de ezt senki - azaz senki - soha nem meri megmondani neki. Meg sokan nem is tudják, hogy blöfföl mert a csillámpor elfedi a látásukat vagy még nincsenek benne annyira a buliban, hogy felismerjék az olcsó másolatot, hiszen nem ismerik az eredetit. Vagy van pár elképesztően technikás, nagyon dekoratív lány, aki viszont ízléstelen szarokat húz magára és agyatlan kurvára veszi a figurát közben elvárja, hogy művészetnek tekintsék amit csinál. Nekik szintén nem szól senki, hogy a fodros-habos neonszoknyád bazdmeg csúnya és a látvány kőkeményen lehúzza a bármit, amit a színpadon erőlködsz. De nekik valószínűleg azért nem szól senki, mert technika és babapofi ide vagy oda menthetetlenek és bazd meg egy részük tényleg kurva.
Az ilyen olyan papírok és oklevelek senkit ne tévesszenek meg! Ez csakis pénz kérdése. Lehetsz botlábú, rossz tartású, hallás nélküli antitálentum is ha fizetsz bizony ráírják a neved a papírra. Ennyi! De ezt azért a Jedi képző óta tudhatnátok. :) 
Az igazság az, hogy van pár nagyon tehetséges, értelmes alkotó nő, akiket pár ilyen agresszív patkány sarokba szorítva tart, miközben van úgy kétezer flitterben, bután segget rázós Minnie egérke, aki a másik oldalról meg jól lejáratja azt, amit ők felépíteni szeretnének.  (törzsi ékszeres Minnie-k is vannak de ők általában inkább Szörnyenlák) 
Ebben a hőn áhított kapitalizmusban, - ami úgy borúlt erre a kis országra, mint egy vödör szaros bili - pedig plusz pontot érdemel, akit nem téveszt meg a veszett agresszív marketing. 
Mindenkinek van már legalább egy Zéné en Gizike ismerőse, aki elárasztja üzenőfaladat a "most indul a hastánc tanfolyamom és gyere butuljunk együtt felszínes arab popra kígyókarral és dobritmus mellé rázással fürdőruha anyagokban". Nem erre gondolok. Aki ezen nem lát át az sajnos durván megérdemli amibe keveredett.
Vannak profi marketingesek. Csodálatos műtermi fotókkal és misztikus szövegekkel hívogató valódi nullák. A lényeg, hogy csodásan fogsz kinézni a csapatban. De mi az ára? A lelked megsebezzük, táncolni nem tanulsz meg, de nagyon vad és erotikus leszel köztünk.
...
Oké.
...
Tény, hogy van akinek ennyi a célja. De ez csakis érzéketleneknek ajánlott. Mondjuk ez általában összecseng.
De van sok ilyen csoportba keveredett hónapokkal később ébredő "na ezt beszoptam" tanítvány. Sajnos jó párat ismerek. De az a jobbik eset, amikor tovább keresnek. Többségük kudarccal zárja ezt a mappát, pedig lehet, hogy nagyon tehetséges vagy oltári nagy szüksége lenne erre az életérzésre. 
Ha keresed a helyed, akkor könyörgöm ne dőlj be egy plakátnak! Nézz meg egy videót! Ha simán lemásolod amit a csaj mutat el se indulj az órájára. Minek? De ne csak a táncot nézzd! Ne felejtsd el, hogy egy közösségbe indulsz. Lásd a jeleket! Fogalmazzd meg a szándékaidat előtte! Csúnya sérelmeket lehet szerezni egy viperafészekben!
A tánc művészet. A művészek meg nem remekelnek a marketing osztályon. Az alkotó csak lépcsőket lát maga előtt és megy előre. Ezért lehet, hogy az igazán neked való helyet komolyan kell keresned.
Legyél körültekintő! Mert egy valódi, szeretetteljes hastánc csoport rengeteg szép élményt nyújt.
Tudok párat ajánlnai! ;)

Ezzel a szöveggel szándékomban állt kiállni értékes emberek mellett és lejáratni mindazt, ami korlátozza őket!
A trágár szöveg pedig indulatfokozás bazd meg! Érted? 

2017. márc. 10.

Fénygén



Valahol a felszín alatt fényes gének élnek.

Kaparom meg piszkálgatom. Kemény minden réteg.

Talán kékek, ketten sárgák, meg egy lilát vélek.

Adjátok meg magatokat mécses képességek.

 

2016. okt. 15.

Még nem

Vajon hányszor nyomódott ujjam,
mialatt egy kisebb edényt egy nagyobba pakoltam?
És vajon hányszor szúrt a villa,
míg eljutott egy gépből egy görgős kis fiókba?

Hányszor oldódott elmém borkapukban,
miközben felnőtten naív gyereknek tanultam?
És vajon hányszor szúr még a szív
mikor egy ilyen kapunyitás után, kékes füstöt szív?

"Szent ez az egész" s mi éktelenül
toljuk a napot egy homokórán belül.
Nyomódva, böködve, szúródva, oldódva
Így tuti, hogy nem világosodok meg a napokba.











2016. ápr. 13.

Beismerő vallomás

Rózsaszirom volt a lét.
Bokros, szúrós nyúlvánnyal tartotta önmagát.
Bódulatot árasztott sovány, vérszínű tánca
lefelé a talp alatti sárba,
ahol barnás enyészete tátott szájjal várta.

A való azonban láthatatlanul tartott tovább.
Pára volt, meg csigáknak nedű
s még ennél is több maradt e szédült, kis világ.
Az anyagban szavatosság lejárta után,
átlényegült a tizenegyes szitán, sután.

Nem láthatta, kinek ujjbegyén a tartóelem szúrt szűk figyelmet, önmaga nevetséges fájdalmára.
Úgyhogy talán senki se látta.



2016. ápr. 11.

Reggelizős forrás

Hagyományos módon élek,
Tudatában a viszonzatlannak.
Csillagporos forrásvizet reggelizek
S kék szitakötőkkel táncolok egy patakok nélküli világban.
A látszat ellenére egyedül lélegzem.
Mire a nagy vízhez érek, minden viszonzatlan érzelmem csillagporrá változik majd egy másik reggelizős forrásban.

vándor 2015

2016. jan. 31.

Csillagfürdő



Éjszakai szívséta, 
Lebegő transzlétra,
Tükörmódosult állapot, 
Csillagfürdős, hálós tok,
Parányi értelem,
Véletlen vélelem,
Tarka lépcsős ittenség,
Bennünk ragadt istenség,

Árnyat söprő fényesség
Pont


Pont
Pont


2015. dec. 27.

Jeltelen álmok

az agg történelem csontos gerendái
felett, a padláson lebeg egy porszem,
benne két tucat csendes sor ülepszik lassan
a zajtalan épület bordakosarára.

kilenc harmatos dióbél a tudás,
morzsányi a fájdalom,
egy! kavics a szerelem.

összefüggő életigenlő kántálás
a leülepedés kamrájában.

mindaz mi megmarad máshová kerül,
nem akad, nem kattog,
kisimulva hagyja hátra
a jeltelen álmokat.

hiába.

...és akkor, a lemondás percében:

- küzdj! - suttogja kihívóan az a huncut kék madár.

2015. dec. 25.

X


X halandó lény volt, de lépéseit az anyagba úgy kötötte útjához alakja, mintha egy lepkét akarnánk örökös földi járásra kényszeríteni. Annak a lepkének terhessé válnának aprócska - mégis önmagához képest - hatalmas szárnyai. Bizonyos, hogy eltávolítaná őket a teher végett meg azért, hogy hasonlatossá váljon földön járó új társaihoz.
Ilyen volt. Alkalmazkodott. Szerencsére legbelső lénye minden egyes éjszaka kiszabadult és magával repítette külső burkolatát az ég felé. Volt amikor ezt szó szerint kellett érteni és volt amikor nem. 
Különleges idők voltak,  telített energiákkal dúsult az anyag s szerkezete fellazult, amitől ő folyton a szárnyakra, az égre és az éjszakára gondolt.  
X hajlandóságot mutatott, mégsem értették meg őt mindannyian. A szelídek igen, míg a többiek nem is akarták. Elfoglaltak voltak. Általában könyörtelen fétisekre vágytak és egymás végtelen kínzására sötét poklot álmodtak. Oly sok mindent képtelenek voltak megvalósítani de ez nagyon könnyen ment nekik. X-et is megkínozták de testébe nőtt fájdalma tudássá változott. 
Azokban az időkben az éjszakai háló szinte teljesen eltűnt az egymásra csúsztatott világok között. Szabadon járt kelt benne minden olyan lény, aki ezt észrevette.  Az ember is közéjük tartozhatott volna de legtöbbjük rendszerint nem ment sehova. 
A világmindenség titkokkal és kétséggel teli - számukra - félelmetes világában többségük bezárta magát a kisszobába. 
X éjszakája csodálatos volt. Hosszú ideje gyakorolt technikája, a hold áradásában beérett. Látta, hogy minden apró részletben univerzumok, teljességre komponált világok rezdülnek. Nem szimbolikusan, hanem szó szerint. Látta a szekrényt, az ágy sarkát, a párnája szélét és a falakat, amint levetették magukról a fátylakat és megmutatták töltelékük csillagos valóságát. Energia volt minden és a kicsiben a kisebb hatalmas. A sötét szobában színpompás kozmikus ködök mozdultak és e csillagködök - a pauszpapírként egymásra pakolt világok egyéb lényei - szelíden tartották a szerkezetet. Ott voltak körülötte és egy régi ismerős éneket dúdolt mind, amitől kezdeti félelme elszállt. 
X velük dúdolt hajnalig, majd a napfelkelte előtt mély álomba zuhant és testét hátrahagyva két teljes órára átugrott egy másik - fényesebb dimenzióba. Boldogsággal tért vissza, de nem tudta hogyan tegyen úgy, mintha semmi nem történt volna. 
Minden, amit azóta szavakból összehordott értelmetlennek tűnt, úgyhogy lehunyta a szemét és felidézte azt a régi ismerős dallamot, újra meg újra. 

2015. júl. 26.

Véletlenül meghallottam

A tarló közül egy sárga lepke repült, az utolsó fényben mindig megnyugvó égbolt irányába. Durga tekintetével követte a kellemes kis kontúrt, mikor mögötte feltűnt a menetrend szerinti sárkány. A sárkány zajos szárnyaira hat apró, kócos négylábú vonyítva reagált és a rét túlsó felén addig kísérték a különös lényt, amíg gazdájuk épített határán egymás hátára nem kenődtek. A kudarcos vadászat után csend lett, amit egyedül a sárkány hatalmas szárnyainak suhogása töltött meg élettel. Durga tátott szájjal nézte a lepke helyét betöltő lény suhanását. A nap úgy bukott le, mintha egy hanyagul az asztalra vetett narancs huppanna a konyhakőre, magával víve színének és illatának minden báját. A sárkány helyét átvették a sötét hegyoldal rejtélyes felvillanó fényei, amik a semmiből tűntek elő, hogy minden logikusan magyarázható történetet megcáfolva cikázzanak fel s alá, mielőtt a feketeség végleg uralma alá hajtja a tájat. Durga álmokban rögzült, felülírhatatlan, édes, ismerős tájakon járt és magával vitte reményeink könnyes listáját. - Holnap győzni fogunk! - suttogta a dermedt sötétségbe és én véletlenül meghallottam.


2015. júl. 11.

Őr

Alexander Tangyekov: Inglis hisztéria

Nem te mondtad magadban ma?
Napom, órám oszló hava,
Fő mű tövén aljas baj,
morog, vonyít a létradal.

Nem pörögsz és ez pörögtet,
Vénádba hormont fröcsögtet,
Élénk benned a léteretnek,
Ki angolul, angol szelet vet.

"Úgy kéne sírni s zúg a vérem
Hiába minden álszemérem"

Hiába minden vi-hart aratnak
Szaladj vagy maradj az őr magadnak!

Fotó: Merle István részlet




2015. júl. 8.

Eredmény

Egy félálombeli kis dikt-átor,
egy hidegre burkoló firk-ász,
egy szertelen szerdai szógyárról,
le mondani képtelen listáz,

a szatyrában gondot sok lattal vett,
a vihar utáni nagy csendből,
s a kék bárba benézve lomházott,
egy halomnyi képletes csődből.

s ő nem kért tőletek több gondot,
de tolt-átok rá a lattal,
s az ágyában álmatlan forgódott,
két tucatnyi plusz mínusz zajjal.

"hagynának" mondta a nagybetűs,
s e szátyárnak eszébe szökkent,
hogy képlete oldásra érett lett,
s az eredmény láttán most öklend.

sok tehetetlen  + üres cselekvés = sok cselekvésképtelen tehetség

Megjegyzés: A félreértések elkerülése végett ez a vers rólam szól. Magamnak diktálok! 



2015. ápr. 6.

Jobbról és balról


Jobbról nézve:

Leteremtett, veled eledeles, kék elefántos masnievő leves, zakóban búcsúzós nyárvégi levegőn sétálok veled. Hovatovább? Kiüresedve bambuljak le.
Lemondott program vagyok. Egy lomha éjfél utáni műsor. Felravatalozott nemzedék. Lóvá tett farsangi hangutánzás. Kálváriareggeli. Keresztboltozatos apszis. Leleményutó. Fanfár. Lapos kő tavon. Bolond kérész. Lambadázó kis szoknya. Sarlatán növendék. Nonfigura. Rakoncátlan rojt. Sejtelem. Egy majom. Egy el nem tékozolt este sarja. Forgács. Gyerekes lampion. Holnemvoltamba kapaszkodó mese. Vágytalanná vágyó malacpersely. Se bú se báj. Hatos, szalagos ajándék. Szelíd vadalmafa oldalhajtása. Faragatlan villám sújtotta fűz. Nemedék.
Vagy holdsugár vagyok vagy csillag vagy elmegyek hozzád vagy te jössz vagy maradok madaram.

Balról nézve:

Napkelet, békeszigetelő fa, megértett, együtt érző, csillogó szerelemerdő, langyos szellő, rétre fekvő szeretet, narancsliget illata, táncoló patak levegő, bóbita, kék szitakötő, gyertyaláng, hajnali ottmaradás, pacsirtadal, csendes réti harmat, lomtalan nyugodt tavaszi reggel, rezgő vadvirág, szép őszi levél, hideg víz.

2015. márc. 23.

Motorkacér


...félálomban a sorok közötti részt mindig meg meg alva...


...és ott, ahol a tó, az a kis szürke semmi várt - ők látták ilyennek, akiket mindig többieknek hívunk - rádobtam a vízre fadeszkámat és hatalmas fehér, színes madarammal siklottunk át a világokon. Dimenzióugrató volt bárhova az állóvíz. Mi jártunk is ott a mindenhol, mégis csak a tavon. Ők, - akiket mindig többieknek hívunk - kívülről nézték a jelenetet, amit nem láttak. De akkor mit néztek annyira? 
- Van, hogy azt nézzük mit nem látunk. - mondta madaram. 
Madaram, nyitott szárnyú énmagam repítette nézőpontom felettem, hogy lenézvén onnan, örömmel töltsön el látványom. Nem beszéltünk, csak siklottunk a túlpartra. Madaram nagyobb volt, mint kis idővel ezelőtt a hátsóülésen. Tízszer akkora és ezeregyszer fényesebb. Csodamadár volt. Nem ragadozott, de senkinek nem volt prédája, mert nem látták, mégis tisztelte aki csak elgondolta.  A nádasnál már kontinensekkel arrébb reggeliztünk aranyfényt.  Jóllaktunk és siklottuk tovább a távolságot. De mekkorát? Sem időben, sem térben nem mérhette aki képes rá, mert nem fért efféle fogalmakba. Aztán amikor már megtettük ami megtehető és megjártuk ami megjárható visszaszálltunk az autóba. Ő megint hátraült és elrejtette csodamagát. Próbáltam rábeszélni, hogy mutassa milyen, de "csakis utánam" szemmel nézett az összeszűkült fénnyelő. 
- Én nem. Nem. Nekem fontosabb a biztonság, mint a kényelem. - mondtam és tudtam, hogy igazat beszélek. 
"Ez baj" szemmel folytatta nem beszélős nézését. Sírtam, de csak olyan belül, hogy madaram se lássa.
Aztán dolgomhoz fordultam. Nehogy mégis.
- Mondták, hogy vezessek. - mondtam. - Nem. Nem mintha te nem vezetnél jól de én hiper sőt extra biztonságosan élek. Csak azért.
- Told el a motort inkább a kútra. - ezt rakta oda válasznak.
- Van mikor sarkonfordul a biztonság. - mondta madaram.
Akkor toltuk a motort és vagánynak tűntünk. Madaram meg egyre kisebb lett én meg pajkos sőt inkább kacér. Motorkacér.
Mire visszamentem madár picit mutatott magából. A fejét. Hogy az milyen szép volt! Fehér meg színes. Úgy néztem őt, mintha egy angyal szállt volna le az égből, ők pedig - akiket többieknek hívunk - nem látták, de közben nem látták szépnek. Ki akarták rakni. 
- Hagyjuk ott! - akaratoskodtak; hogy egy madár büdös, koszos meg betegségeket terjeszt. Legfőképpen meg semmi haszna és egy ilyennek még a húsa sem finom.
Nyugalom! Nem hagytam és nem is fogom hagyni, hogy bárki beleszóljon. Megvédem madaram.
Talán legközelebb megértik.
Szélevesztett? Pedig pontosan arról szól, ami most mindent megváltoztathatna!





2015. febr. 11.

Izge vőn

angelávé zsurzsünáji herzsonán
sémmonári durgevüli zorgtárán
kevze hongá vármánáré logvanám
titregüzi féltve űzi mándenám
dolga esztve lepke füllent hirtelen
mümgenem va dilleváré mindenem

erre vkvári csányürám cnim izge vőn!
izge cnim fuvzs dzsevi hzámi lopva lőn
haszva másé sír a batra müzgidőm
zonga sásos nádi zürgő frissegőm
ámde hozzád serceg minden tettlevőm

zorga früzi früzi venge hommanám
zláta marga düllevényes vaktalám
csodradzso a mirrené vra mászdálám
dijre vkvávi plijvü sokra rázüzsám
nekem veled zsenge zsenge rázüzsám


2015. febr. 10.

Vaeltoltam

Utólag már sajnálom, hogy annyi mindent elnapoltam
A szívemben azt a csücsköt egyre ritkáb banporoltam
Hanyagul két öblös ívét magamnál fog  vaeltoltam
Most egy kicsit középen van, helyére egy csuprot dobtam

Téved majd a zaki látja, szívnek néz egy üres csuprot
Megtöltheti, széttörheti én meg majd csak egyet csuklok


dermedt esti siránkozás
kering a sok vajákolás
babusgat egy fenyő ága
dalol halott földanyácska
síró lánya haját fonja
kicsi kezét simogatja
szél süvít az erdő szélen
mágus mondat zsong a végen:

Kettő boltív alatt hordjad,
 három napig meg se toldjad,
 kilenc fehér holdját várjad,
 patak vizét este lássad,
 hozd a csuprot, csomót oldjad,
 hét kéz fonta hajad bontsad!
 Huss!




2015. jan. 20.

Kávé

Ahogy sétáltam a gondosan, mégis teljesen szakszerűtlenül összerakott túl keskeny kerti ösvényen arra a napra gondoltam, amikor először került elém az ügy, ami végül ide vezetett.  Teológus unokatestvérem hívta fel rá a figyelmemet. De nem úgy, hogy mesélt valamiről. Az ügy annyira hátborzongató volt és számára is homályos, hogy jobbnak látta, ha én magam derítem föl, így elvitt magával egy bizarr eseményre. Nem akartam megsérteni elutasításommal, de az esemény vallásos háttere miatt igen erősen taszított.
Ma már tudom, hogy kétségbeesésében egyetlen lehetőségként az ő Istenének eszközét látta bennem, s ha csődöt mondok e téren hitevesztett emberként kell leélnie az életét. 
Az a nap azonban az én életemet sem hagyta érintetlenül. Hivatásomból adódóan, számtalan feltárt és feltárás nélküli mégis lezárt akta sora állt az én Istenem és köztem. Már régen nem láttam őt. 
Azon az estén ott álltam unokatestvérem jobb oldalán egy épületben, aminek eredeti funkciója talán iskola lehetett. A burkolat mintázatát elemezve egyetlen szó állt kongó tisztasággal a fejembe: intézmény.  De ki gondolná, hogy egy iskolának ilyen folyosórendszer húzódik az alagsorában és lejjebb.
Kérdezni nem sok lehetőségem volt, mert a széles folyosókon lassú tömeg hömpölygött egy irányba. Csendben a padlóra szegezett tekintettel haladtak. Talán ezért kezdtem el én is a padlót elemezni.
Unokatestvéremmel egy fordulóban álltunk és néztük ezt a zarándokpatakot.
Ekkor halk sustorgás közben a tömeg szétnyílt és utat adott három alaknak. Mindhárom nő hosszú zárt fekete ruhát viselt és a fejük teljesen le volt fátyolozva. De nem holmi áttetsző és fátyolnak valóban alkalmas anyaggal, hanem vastag gazdagon hímzett fehér vászonnal. A középső alak fejtakarója sokkal díszesebb, színes hímzést kapott, mint a két szélsőé. Ők úgy haladtak, mint akik százezerszer megtették már ezt az utat így szemeiknek semmi szüksége előregondolni az irányt. Nagy tisztelet övezte a furcsa hármast.
Itt tettem fel első kérdéseimet bal oldalamon undorral ácsorgó unokatestvéremnek. Megkérdeztem kik ezek és hova mennek, miközben akaratlanul követnem kellett a három rémisztő mégis magával ragadó alakot. 
A válaszokat először fenntartással kezeltem, de mentségemre legyen mondva, hogy ép elméjű ember az ilyen borzalmakat azonnal hárítja. 
Az egyház - aki ezt az intézményt igazgatja - felkutatja az anyákat és akiket megtalálnak, azok cellát, védelmet és ezáltal egy új életet kapnak. Az ügy szörnyűség és bonyolultság párosa, mivel az egyház tagjai között unokatestvérem véleménye szerint bűnösök is vannak. Itt vége szakadt a beszélgetésünknek, mert sustorgásunk közben, a három említett nő mögött lemaradva megérkeztünk. Egy szakrálisnak egyáltalán nem mondható, inkább szertár jellegű teremben egy első látásra hétköznapinak mondható, szentségekkel megpakolt oltár állott. A három nő letérdelt és a vászon alól alig hallható nyöszörgős beszédszerűség hallatszott az üres csöndben. 
Hivatásomhoz mérten a tárgyak aprólékos elemzésébe fogtam. Az oltáron egy triptichon állt, bal képének alsó sarkában, alig látható méretű halmok alatt apró zöld emberi tetemek képe szőtte át egymást. A középen elhelyezett, aranyra festett faszobor egy számomra ismeretlen szentet ábrázolt, aki ugyan az égre emelte tekintetét, de barokkos légiességében mégis durván taposott el bal lábával egy cseppnyi csontvázakból álló csoportot. 
Megfordultam és elindultam szembe a tömeggel, majd az első leágazási lehetőségnél balra fordultam.
Unokatestvérem mögöttem állt és várakozóan nézett rám. Nem tudtam megszólalni. 
- Évi százezrekre becslik az áldozatok számát. - mondta.
A levegő fullasztóvá vált számomra így szédülten kóvályogtam tovább a most már labirintusnak tűnő és azóta földalattira váltott intézményben. 
A következő sarok után apró cellák sorakoztak, ahol nők százai élték életüket, fény és anélkül, hogy bármikor is elhagyhatták volna az intézményt.
Most sétálok ebben a kertnek nem nevezhető gyepesített valaha volt szántóföldön, magam mögött tudva az ügy teljes felgöngyölített hátterét végre a forráshoz közeledek és arra a napra gondolok. Erősítenem kell magamban a beszélgetések tartalmát ezekkel a nőkkel, mert ölni jöttem. Képessé kell tennem magam, hogy szabályos keretek között tudjak végezni egy démonnal. Higgadtnak kell maradnom egy szörnnyel szemben, különben félő, hogy kicsúszik a kezeim közül.  
Lassan sétálok, tudva mindenről és mégis bárgyú mosolyt vagyok képes erőltetni az arcomra. Az ember nagyon sok érzelmet képes elkendőzni egy mosollyal. Talán a három nőnek azért volt szüksége fátyolra, mert ők már nem képesek eszközök nélkül elkendőzni a borzalmakat amiket átéltek.
Közben haladok az összetákolt járdaszerűségen és mégis őket látom magam előtt. A területen dolgoznak. Ketten fákat metszenek egy csapat egy épület tetején a cserepeket cseréli ki éppen. A többit fel sem mérem dologban csak számban igyekszem listázni.  Minden egyes munkás egyben egy beteg szekta tagja és mind egytől-egyig nő. Szemükben gyanú és elszántság tükröződik.
Közeledek a központhoz. Az épület még nincs teljesen kész. Organikus kupolaszerűség, aminek külső falát többen tapasztják. Szerves, puha fénylő anyag, zsír és szövetek egyvelege, ami megszáradván keményre áttetszőre és borostyánszerűre vált. Gyönyörű mégis undorító. A szaga leírhatatlan. 
Ahogy be akarok lépni az épületbe elém áll egy markáns női figura. Mucha női alkarjait vélem felfedezni feltűrt ingujja alatt.
- Ez egy szentély, - mondja - fegyverrel nem lehet belépni. - és lázas motozásba kezd. Erre a jelenetsorra számítottam, így két fegyverrel érkeztem az egyiket elrejtettem a másikat a jól megszokott helyre tettem. Nyomozó vagyok. Fegyver nélkül gyanúsabb lennék, mintha egy tankkal érkezek.
- Természetesen. - mondom és miközben hagyom, hogy elvegye töltetlen pisztolyomat felületes csevegésbe folyok vele, mint aki semmit sem tud.
- Tudja engem hivatalból küldtek ide. Csak pár kérdést kell feltennem a házigazdának és már megyek is. Biztosíthatom, hogy semmi kellemetlenség nem érheti. Rutineljárás. Látja egyedül érkeztem és biztos vagyok benne, hogy igazolni tudja hollétét. - mondom negédesen.
Az alkarban gazdag nő fintorra húzza a száját és zsebre dugja töltetlen pisztolyomat. - Ha végzett megkapja a kapunál. - mondja.
- Igenis. - válaszolom és bokáimat összekoppintva tisztelgő kéztartással vicces félkegyelmű alaknak tettetem magam. 
Ezután csigaalakzatban haladok a közvetetten is és közvetlenül is ezer ártatlan lény gyilkosának irányába. Nem tudok emberként gondolni rá. Az elrejtett aprócska pisztolyomat elő kellene szednem a cipőm sarkából és áttornásznom a ballonkabátom zsebébe. Majd egy körrel beljebb - gondolom - itt még talán átsejlik a tapasztók számára az árnyékom. Természetesen eszem ágában sincs őt magammal vinni és kitenni a társadalmat egy gyenge lábakon álló demokráciát kapcsolati tőkelépcsőkön percek alatt megkerülő beteg elmének. Provokálni jöttem. Megszorongatni kínos kérdésekkel, hogy erősnek érezvén magát nekem támadjon. Önvédelemre hajtok. Egy az egyre, aminek én teszek pontot a végére. 
A kupola középpontja egy nagyobb szoba méretűre terebélyesedik és ott áll előttem a hónapok óta hajtott eredet. A szobában nincsenek emberi javak felhalmozva csak furcsa funkciójú tárgycsoportok. Abból is csak néhány igen magas szintű művészi munka.
Érkezésemről pontos tudása volt mégis egy rituálé végére csöppenek. Egyedül van és láthatóan három apró tárgyat tisztogat körkörös mozdulatokkal és monoton halk kántálással nyomatékosítja őrületét. 
Belépnék, de a levegő mintha plazmaszerűre váltana a csigaház közepén így a megmagyarázhatatlan erőfal szélére kényszerülök. Továbbjátszva a félkegyelmű vicces figurát közbevágok: - Varázsló Úr feltehetek néhány kérdést?
Erre ő megfordul és változatlan hangnemben folytatva idegen nyelvű versikéjét lassan megindul irányomban.
- Hol volt április tizenkettedikén este tizenegy és fél egy között? - folytatom a noteszembe bambulva.
- Jónapot nyomozó úr! Természetesen, mint ahogy már a telefonba is említettem itt voltam. - válaszolja hamis emberséget erőltetve magára.
Nem tudok belépni ebbe a térbe, de ezt ő pontosan tudja így nem hív be és nem kínál kávéval, amit nem is tudom honnan szedne elő, de nekem most furcsa módon nagyon jól esne. Egy másodperccel ezelőtt csak a gyilkolásra tudtam gondolni. Arra, hogy végzek ezzel az önmagát egyházfőnek gondoló egyszemélyes mészárszékkel és véget vetek egy őrült szekta beteg hétköznapjainak. Akár az életem árán is hajlandó vagyok erre.  
Most meg egy illatos, friss kávéra vágyok? Valami nem stimmel velem. Lehet, hogy ügyes manipulációjának rabja vagyok? Vajon milyen módszert alkalmazott rajtam ez a pszichopata? Nem találom a választ.
- Ébresztő! Kész a kávé! - mondja egy hang és elszánt igazságosztó énem ellenségemmel, a tapasztókkal, a szerves kupolás csigaházzal és a terméketlen kerttel együtt lassan szétfoszlani látszik virágillatú párnám négy csücske között. 

2015. jan. 6.

Szakemberek

Száz meg száz almacsutkával műanyag vödörbe landolt terméketlen álom rohad valami művi összanyag anyagtalan közepén. Nyirkos, penészes lehelete messze űzi az élőket.
Számokban mérő "szakemberek" celebvacsorát löknek éhes társaim elé, hogy lenyelvén a módtalan élelmet felboruljon az "emésztésük".
Közben odakint a dolgaszakadt szánhúzók csendben fagynak meg a szellemi télben.
Mellettük tehetséggel telepakolt terülj terülj asztalkákon rohad a valódi táplálék. Értetlen, csalódott vagy dühös tettestárs itt mindenki.
Ébresztőt fújnék a szellemi éjszakába, de hasztalan. Több és hatalmasabb ezen az apró lepkeszárnyon a vadul száguldozó lámpaoltogató.

2014. dec. 28.

A szennyeskosár

Azon az estén négy centiméter, csillogó hó borult a tájra. Ez a négy centiméter volt idén az első megkésett havacska, ami koránt sem volt elegendő egy egységes hótakarónak. Itt ott kilógott belőle a helyi mindenség. A csillogás a fagypont alá süllyedt hőmérséklet elegáns mutatója volt. 

Bon az előző ténytől boldogan, egy kicsit későbbi erdei sétát tervezgetve lépett a frissen épült ház hálószobájába, hogy összeszedje a szennyest és bedobja a mosógépbe az első mosást. Megy az a gép magától is míg ő határozottabban életre kel. A házban mindenfelé kinyitogatott dobozok, egy fél élet kincseit mutogatták. A hálószoba sötétlila ágytakaró volt a nappalok fölött. Pár pillanattal ezelőtt tompán hullámzott ki alóla a valóság két szűrője, hogy mielőtt bármit is leszűrnének fogat mossanak és kávézzanak egyet.  De a sors a szűrők beindulását ma egészen máshogy tervezte. Éppen ezért Bon először illúziónak vélte a látottakat.
A négy méteres, impozáns magasságot tartó baloldali fal enyhén mozogni látszott. A frissen festett fal közepe egészen addig domborodott, amíg az alatta indokolatlan mennyiségben tocsogó, csurgós, kenyérszínű purhab előbukkant és megindult a kincsek irányába. 
- Leroy! Leroy! - üvöltött Bon fél életének társa után, aki a friss konyhában, unott kedélyességgel készítette kettejük kávéját. 
- A fal! Dől a fal! - üvöltötte Bon, akinek agyában fokozatosan rajzolódott ki a kép, hogy az amit lát egy dominósor első eleme. Leroy önmagát meghazudtoló sebességgel termett  Bon háta mögött és megragadva mindkét vállát elrántotta őt a hálószobából. Az említett baloldali fal egy pillanattal később pökhendi, kidüllesztett hassal feküdt el az ágyon, maga után húzva azt a levakarhatatlan, kenyérszerű masszát. Leroy és Bon még látták, ahogy a szoba részévé válik a téli táj - mint egy hideg poszter - , majd sietve futottak le a lépcsőn. 
Bon egy lenge hálóingben és egy vékony köntöskében, mezítláb téblábolt a nappaliban. Szemeit átfuttatta a kincseken de csak azért, hátha ott lapul valahol a sínadrágja. 
A dobozokban az antiktól az egészen friss tárgyakig szinte minden műtárgy volt, még az is, ami hétköznapinak tűnt. A padlón a tegnap este utolsóként felmért dobozra esett a tekintete, amiben az 1968-ban Japánban gyártott, valódi kaucsuk baba alatt egy bronzkori tál lapult. Leroy teljes kétségbeesésében semmi értelmeset nem volt képes se gondolni, se tenni. Bon látta, ahogy felkapja a kávésbögréket az asztalról és elindul velük kifele az ajtón. 
- Leroy hagyd a kávét! Öltözz föl és szedd össze, ami fontos! - kiabált rá Bon és átrohant egy másik szobába. Az ajtótól jobbra, egy asztalon volt a keresett sínadrág, egy vékony és egy vastag polár pulcsi, a laptopja és a telefonja. Ezt a tárgycsoportot összeölelte és próbálta egy kupacban megtartani a karjaiban. Úgy érezte valami mindig le akar csúszni. Mindez nagyon gyorsan történt, mert közben ami tényleg megállíthatatlanul csúszott szét az a ház volt, amiben még mindig ott voltak mindketten. Keleti szőnyegekre, kézzel hímzett örökségekre, faragott szobrokra, friss és régi festményekre, antik ruhadarabokra, uszadékfákra, bőrdobokra, könyvkülönlegességekre csöpögött a massza és közben egyenként, lustán dőltek a falak. 
Leroy ismét megragadta Bont és kicipelte a házból, miközben Bon a szemével cipő után kutatott, de hiába. Ezért pár pillanat múlva Bon mezítláb állt a hóban, kezében a csokor hirtelen összekapkodott tárggyal. 
- Miért van tele púrhabbal? Ez tartotta a falakat? Nem fagyálló? - hadart össze-vissza Bon. Leroy ült a hóban és nézte, ahogy minden összedől körülötte. A rengeteg megduzzadt és  megindult habtól a falak hang nélkül csúsztak szét minden irányban. Bon tovább hadart, miközben rángatta fel magára a ruhákat. 
- Nem fogom annyiban hagyni. Megveretem azt a szarházit! Ki fogom szedni belőle a pénzünket.- aztán elhallgatott és ő is leült. Ott ültek tehetetlenül a hóban és nézték a friss romokat. Mindketten tudták, hogy Bon nem fog semmit tenni. 
A házat három hónapja vették. Tetszett nekik, ahogyan körbeölelte az erdő. Sehol egy ember, aki akkor kel, amikor ők fekszenek és sehol egy ember, aki legszebb álmukat egy körfűrész éles hangjával vagy a kocsija melegre járatásával szakítaná félbe. 
Az átadáskor az előző tulaj, aki egy szakállas, önmagát fiatalnak gondolt de valójában középkorú bölcsész volt, a nappali falán még valamit gyorsan be akar fejezni. De Bon és Leroy a jóhiszeműek táborát gyarapították, így udvariasan kimentek addig az erdőt nézegetni. Éppen az ilyen tettek miatt ez az említett tábor lassan, fokozatosan a vesztesek feliratot kapta. 
A ház egy törökméz szerű masszában, hangtalanul csordogált a porcukros erdő irányába. Csupa édességképű mázban úszott a keserűség. 
- Tudod - mondta Bon - a ház nem érdekel, de mindenünk odavan, ami benne volt. Ezt az anyagot nem lehet leszedni semmiről. 
Ekkor a massza valamitől - aminek talán a hideg, talán a hó lehetett az oka - hirtelen hatalmasra kezdett dagadni. Bonnak és Leroy-nak hátrálnia kellett az erdő irányába. A fák mögül próbálták értelmezni a látottakat. A púrhab szerű anyag kifolyván a romok közül, mint a higany összeállt egy önálló szerkezetté. Ott két kamion nagyságúra dagadva egy apró atomrobbanás utáni gombafelhő formáját vette föl majd, mint ami kilövésre készül behúzta sapkáját a törzs irányába és hatalmas robajjal távozott a foszladozó hófelhők irányába. Szóval valóban kilövésre készült. 
Bon elmosolyodott, mikor első gondolatát felismerte. Egy ilyen elképesztő esemény közben csak arra tudott gondolni mennyire jó, hogy nem ragadt bele semmibe ez a valami, hanem minden kis atomját összeszedve távozott.
- Tudtam. - mondta Leroy.
- Mit? - kérdezte riadtan Bon.
- Emlékszel a szakállas fickóra? Tudod a tulajra. - kérdezte Leroy, miközben az égről le sem vette a szemét. Bon mellette állva ugyanabban a pózban, félig egy fa mögé bújva az égre emelt fejjel bólogatott. Leroy látásának perifériáján érzékelte a bólogatást és folytatta. - Mikor először eljöttünk megnézni a házat a csóka az erdőből jött elő és én látni véltem vele valamit, de leteremtettem magam túlpörgött fantáziámért. Aztán nem hagyott nyugodni az a kép. Valóság volt, mindig is azt gondoltam.
- De mit? - vágott közbe Bon, mostmár Leroyra nézve.
- A csóka mellett három rókafejű nyúlánk, ilyen - mutatott az égre - kenyérszínű lény próbált neki valamit eladni, de ő a fejét rázogatta. Aztán, ahogy minket észrevettek eltűntek az erdő irányába. Szürkület volt. Emlékszel? Szóval azt hittem képzelődtem. Később te elkezdted faggatni a konyhabútorról én meg kimentem a kertbe, mert nem éreztem jól magam és ugyanezt a robajt hallottam. 
- Azt akarod mondani hogy ez..? - kérdezte Bon.
- Miért szerinted mi más...? - válaszolta Leroy.
- De fényes nappal? - értetlenkedett Bon. 
A beszélgetést egy érzet szakította félbe. A hideg talaj Bon lába alatt melegre váltott és két pillanat múlva ott állt a tökéletesen ép házuk hálószobájában, kezében egy kenyérszínű, idegen szennyes kosárral. Elbambult mosolygós tekintettel szedegette össze a földről a szennyest. Leroy közben szó nélkül feltett még egy kávét. 
Nem tudni mi történt, de ebben a pillanatban mindketten olyan igazán boldog kis szűrők voltak.